Jób rajzolja elébbi boldogságát

1. Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
2. Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, amikor Isten őrzött engem!
3. Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, [s] világánál jártam a sötétet;
4. Amint javakorom napjaiban valék, amikor Isten gondossága borult sátoromra!
5. Mikor még a Mindenható velem volt, [és] körültem voltak gyermekeim;
6. Mikor lábaimat [édes] tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
7. Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
8. Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek [és] állottak.
9. A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyerüket szájukra tették.
10. A főemberek szava elnémult, és nyelvük az ínyükhöz ragadt.
11. Mert amely fül hallott, boldognak mondott engem, és amely szem látott, bizonyságot tett énfelőlem.
12. Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, akinek nem volt segítsége.
13. A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
14. Az igazságot magamra öltém, és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
15. A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
16. A szűkölködőknek én atyjuk valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
17. Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
18. Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
19. Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
20. Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.
21. Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
22. Az én szavaim után nem szóltak többet, [s harmatként] hullt rájuk beszédem.
23. Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
24. Ha rájuk mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arcom derűjét nem sötétíték be.
25. [Örömest] választottam útjukat, mint főember ültem [ott]; úgy laktam [ott], mint király a hadseregben, mint aki bánkódókat vigasztal.